Gyereknevelés

Volt tegnap egy kis eset, helyesebben szólva kettő is, ami szörnyen kiakasztott, és még most is foglalkoztat erősen. Nyilván nem először és nem is utóljára jön elő ez, nincs jó, generális, örökérvényű megoldás, csak dilemma van, egyrészt-másrészt, mint mindig.
Itt van drága Eszter lányunk. Kedves, okos, tehetséges gyermek, igazán sok örömet szerez. Többnyire. Időnként viszont kifejezetten bunkó, ostoba, kiállhatatlan, szemtelen, neveletlen, idióta, lusta, stb. Apróságokban nyilvánul ez meg, nem kell valami nagy dolgokra gondolni: elpakolás, időbeosztás, tesó piszkálása, ilyesmi. Mégis, ezek az apró hétköznapi gyarlóságok aktuálisan teljesen el tudják rontani a hangulatomat, néha elborítják az agyam, előhozzák belőlem állati énem, ordítok, még meg is tépem, néha. Utána meg persze én szégyellem, én emésztem magam, rajta pár óra múlva már semmi sem látszik, nem látszik, hogy különösebben megérintené a dolog. Leginkább az akaszt ki, amikor egyszerű dolgokról lévén szó, nincs mit magyarázni rajta, elmondom szépen, kérem, szólok megint, de mintha falra hányt borsó volna. Ettől megőrülök! Én igyekszem figyelni rá, kedvében járni, gondolkodni-gondoskodni róla, tőle meg (ilyenkor legalább is) semmi ilyesmit nem kapok. Persze, a szülő sokat kibír, a szeretet sokkal mélyebb a gyermekünk iránt, hogysem ilyesmi lerombolhatná, de akkor is, mégis, miért kell ennek így lenni, újra és újra? Nincs benne félelem (ez jó), de nincs benne tisztelet sem sokszor irántunk, ami már nem jó.
A dilemma az, hogy hogyan, és meddig terjed a szülői felelősségvállalás a szuverén másik iránt, aki történetesen a gyermekünk? Meddig, milyen mértékig kell gondoskodnunk róla, levenni a válláról a felelősségvállalás terheit, illetve jó-e az, ha igyekszünk így tenni? Jó-e neki, és jó-e nekünk? Akkor teszünk-e vele jobbat, ha ráhagyjuk és ráhárítjuk a tettei következményeit, tanulja meg a saját bőrén, meddig lehet elmenni a világban, hol vannak a saját korlátok és a környezet, a többi ember állította korlátok, avagy ha igyekszünk megkímélni a traumáktól, mindattól, amit a saját magunk sorsában már megéltünk, és tapasztalatból tudjuk, hogy rossz? Mennyire lehetséges tudatos elgondolásainkat, elveinket a gyerekünkkel való kapcsolatunkban érvényesíteni, avagy elégséges ha "csak" a jó példával állunk elé, ha saját spontán életünk mintája úgyis áthagyományozódik annyira, amennyire az egyáltalán lehetséges, és teljesen fölösleges ezen rágódni?
Nincs igen-nem válasz persze, a gyakorlatban hol így, hol úgy döntünk, sodródunk a saját érzelmeink, pillanatnyi helyzetünk szerint, és lesz, ahogy lesz.