Március végén

Testsúly: 89 kg.

Ez kissé alatta marad a megszokott fogyási ütemnek, de azt hiszem, ez még belefér. Most van egy kis holtpont (úgy érzem legalább is), elsősorban a motivációban. Ugyanakkor igyekszem a kialakított (étkezési) napirendet tartani, így talán a trend is megmarad. Mindenesetre jó lesz figyelni!

Tegnap voltunk Eszter lányommal az IBS színpadon, L'art pour Laár előadáson: fergeteges volt. Annyit nevettünk, hogy már fájt tőle mindenünk. Már ismert, és klasszikussá vált darabok váltakoztak (számomra) újakkal, egyként ellenálhatatlanul mulatságos volt valahány.

Ime egy kis ízelítő:

Nevenap

Az elmúlt héten volt a névnapom, sok kedves ismerős jókívánságait fogadhattam. Ami különösen jól esett, hogy minden tesvérem is felhívott ezen a napon! Apróság, de mutatja, hogy gondolnak rám, hogy szeretnek, és ez jó, megerősítő érzés.
Szűkebben vett kedves családom sem feledkezett meg rólam, az alábbi, alapvetően Eszter lányom alkotta kis üdvözlettel köszöntöttek (na meg az egyik kedvenc édességemmel, egy maxi adag "Tschoko Banana"-val, adagolás - a testkontroll jegyében - max napi 1 db :))

Mindenkinek nagyon köszönöm a szerető rámgondolást!

Gyereknevelés

Volt tegnap egy kis eset, helyesebben szólva kettő is, ami szörnyen kiakasztott, és még most is foglalkoztat erősen. Nyilván nem először és nem is utóljára jön elő ez, nincs jó, generális, örökérvényű megoldás, csak dilemma van, egyrészt-másrészt, mint mindig.
Itt van drága Eszter lányunk. Kedves, okos, tehetséges gyermek, igazán sok örömet szerez. Többnyire. Időnként viszont kifejezetten bunkó, ostoba, kiállhatatlan, szemtelen, neveletlen, idióta, lusta, stb. Apróságokban nyilvánul ez meg, nem kell valami nagy dolgokra gondolni: elpakolás, időbeosztás, tesó piszkálása, ilyesmi. Mégis, ezek az apró hétköznapi gyarlóságok aktuálisan teljesen el tudják rontani a hangulatomat, néha elborítják az agyam, előhozzák belőlem állati énem, ordítok, még meg is tépem, néha. Utána meg persze én szégyellem, én emésztem magam, rajta pár óra múlva már semmi sem látszik, nem látszik, hogy különösebben megérintené a dolog. Leginkább az akaszt ki, amikor egyszerű dolgokról lévén szó, nincs mit magyarázni rajta, elmondom szépen, kérem, szólok megint, de mintha falra hányt borsó volna. Ettől megőrülök! Én igyekszem figyelni rá, kedvében járni, gondolkodni-gondoskodni róla, tőle meg (ilyenkor legalább is) semmi ilyesmit nem kapok. Persze, a szülő sokat kibír, a szeretet sokkal mélyebb a gyermekünk iránt, hogysem ilyesmi lerombolhatná, de akkor is, mégis, miért kell ennek így lenni, újra és újra? Nincs benne félelem (ez jó), de nincs benne tisztelet sem sokszor irántunk, ami már nem jó.
A dilemma az, hogy hogyan, és meddig terjed a szülői felelősségvállalás a szuverén másik iránt, aki történetesen a gyermekünk? Meddig, milyen mértékig kell gondoskodnunk róla, levenni a válláról a felelősségvállalás terheit, illetve jó-e az, ha igyekszünk így tenni? Jó-e neki, és jó-e nekünk? Akkor teszünk-e vele jobbat, ha ráhagyjuk és ráhárítjuk a tettei következményeit, tanulja meg a saját bőrén, meddig lehet elmenni a világban, hol vannak a saját korlátok és a környezet, a többi ember állította korlátok, avagy ha igyekszünk megkímélni a traumáktól, mindattól, amit a saját magunk sorsában már megéltünk, és tapasztalatból tudjuk, hogy rossz? Mennyire lehetséges tudatos elgondolásainkat, elveinket a gyerekünkkel való kapcsolatunkban érvényesíteni, avagy elégséges ha "csak" a jó példával állunk elé, ha saját spontán életünk mintája úgyis áthagyományozódik annyira, amennyire az egyáltalán lehetséges, és teljesen fölösleges ezen rágódni?
Nincs igen-nem válasz persze, a gyakorlatban hol így, hol úgy döntünk, sodródunk a saját érzelmeink, pillanatnyi helyzetünk szerint, és lesz, ahogy lesz.

A tavasz első pillanata

Ezen a hétvégén köszöntött be a csillagászati tavasz, de az időjárás nem igazán tud erről: hideg szél, itt-ott hószállingózás, éjszakai fagy, brrrr.
Kedvesem szülinapját ünnepeltük, paella és francia almatorta volt az ünnepi menü. A héten sikerült vennie végre két pár klassz cipőt, így aztán talán már nem is számított másik ajándékra, ezért aztán, a gyerekekkel megfelelően konspirálva, sikerült meglepetést szerezni a betervezett biciklivel. A délutánra kisütött nap kissé felmelegítette az időt, így aztán kellemes kis Csepel szigeti családi biciklizéssel avattuk az új bringát, ami azt hiszem minden igényt kielégít: Magellan Crater tipusú női, könnyű de szilárd aluvázas, sok sebességes MTB, igazán teszett Évinek, örültem őszinte örömét, lelkesedését látva.
Testsúly: 89,5 kg. Most először 90 alatt! Hosszú idő óta nem mértem már meg a vérnyomásom, talán kicsit azért is, mert tudattalanul is hárítottam az esetleges rossz eredménnyel való szembesülést. Na, ezen a reggelen mégis rávettem magam, és a mért értékek várakozásomon felül jót mutatnak: 126/78. Ez, az előzményekhez (sokszor 160/110 fölött is volt) és a koromhoz képest abszolut rendben van. Éljen a teskontroll!!

Tollascsarnok Pécsen

Végre-végre! Létrejött, amiről minden tollaslabdás annyit álmodozott, amit csodálva láttunk pl. anno a svájci világbajnokságon járva: egy igazi, minden igényt kielégítő, kizárólag tollaslabda célokat szolgáló csarnok!
Pécsett, a Multialarm cég finanszírozásában, 9 pálya, szuper világítás, direkt a sportágunkhoz tervezett, alábélelt, rugalmas, tapadós padló, vendégszobák, hogy edzőtábor esetén meg lehessen szállni, öltözők, konditerem. Szuper.
Most volt a héten a hivatalos megnyitó, az ebből az alkalomból tartott bemutató mérkőzésre meghívták a legutóbbi Európa bajnok dán Kenneth Jonassent és az aktuális világranglistavezetőt, olimpiai ezüstérmest, az elmúlt hétvégi Super Series döntő győztesét, tehát a világ pillanatnyilag abszolut legjobb játékosát, a malajziai Lee Chong Weit.
Olyan jeles alkalom ez, amitől azt hiszem minden tollalslabda-rajongónak megdobban a szíve, így hát én is Zsebők Zolival és Indiánnal úgy döntöttünk, hogy leautózunk a jeles eseményre.
Mondhatom, nem bántuk meg!
A csodálatos létesítmény, az összegyülekező tollaslabdás család sok-sok kedves régi ismerőse, kikkel jóleső volt váltani egy-két szót, vagy legalább egy kézfogást, mosolyt, a sok lelkes, az izgalomtól és a közös örömtől kipirult fiatalabb és idősebb arc, és persze mindenek előtt a két világsztár fantasztikus játéka felejthetetlenné tette az estét.
Nem voltak teljesen egy súlycsoportban ugyanakkor, hiszen Jonassen a tavalyi EB megnyerése után gyakorlatilag abbahagyta a versenyzést, és ugyan technikai tudása változatlanul briliáns, de fizikailag nyilván nincs a topon. Lee, a maga bájosan rendetlen, mosolygós arcvonásaival, végtelenül szinpatikus játékával egy másik dimenziót, másik tempót jelentett, hisz ő abszolút a csúcson van, az év talán legfontosabb versenyéről érkezett. Igazából az volt az ember benyomása, hogy akkor csinál pontot, amikor akar, igaz, ehhez erősen akarnia kellett, tehát nem volt elég csak bemutatnia az ütőt, hanem sokérintéses, félelmetes tempójú, hajszálpontos, és nagyerejű ütésekből álló labdamenetekben kellett felőrölnie dán partnere ellenállását. Sajna, csak két játszmáig élvezhettük a pazar játékot, nem adott egy játszmát ellenfelének.

Az európai szövetség honlapja is beszámolt az eseményről, na és íme, néhány percnyi ízelítő a játékból. Meg még egy kicsi.

Ping-pong video

Felraktam a YouTube-ra egy kis klipet, amin meglátható, hogyan is pinyózom, nagyjából mostanában (még teljes súlyomban). Érdemes a HQ-ra kattintva nézni, úgy jobb minőségben látható.

Vissza a rendes kerékvágásba

A CeBIT-látogatás után ismét a dolgos hétköznapok: MTI-projekt indul (az MTI kőnyomatos híreinek digitalizálása, mintegy 700.000 oldal!), jövő héten kezdés, addig egy csomó dolgot be kell fejezni, úgyhogy nagy a hajtás.

Ismét a megszokott napirend, táplálkozás, aminek eredményeképpen a testsúly:

90.5 kg

Ez rendben van. Ettől a héttől elkezdtem a biciklizés után kicsit tornászni, egyelőre 4 x 12 felüléssel indítok, ezt növelem folyamatosan 4 x 25-ig. A jövő hónaptól pedig belép a fekvőtámasz is.

A hétvégi főzőcske: "bársonyos" burgonyaleves, túrós-sajtos calzone, kheera raita (mentás-joghurtos uborkalsaláta, indiai).

Készülődés Évi szülinapjára (jövő szombat).

Heti ping-pong meccs: zakó, megint nem sikerült a "köcsögütősöket" leverni. Csak nem akar ez sikerülni... Ezzel együtt most jól megy a játék, nagyon élvezem, és az erőnlétem, gyorsaságom is sokkal jobb.

Sajna, a CeBIT-es életforma nem kedvezett a testkontrollnak:

a testsúly: 92,5 kg.

Nem volt sport (csak sok-sok gyaloglás, de az úgy látszik kevés), volt bőséges reggeli, és volt vacsora is. Semmi baj, nagyjából erre számítottam, most, hogy hazatértem, visszazökken minden a régi kerékvágásba, reméljük, a korábbi tendencia is visszatér!

Hannover, CeBIT 5. nap

Reggeli után indulás. Egy kissé kínos közjáték zavarta meg a búcsút: Örs kollégánk, aki az utazás, szállás szervezésének felelőse volt, abban a tudatban volt, hogy a megrendeléskor, még októberben, ki is fizettük a szállás díját. Így amikor a háziasszony eléadta a számlát, ő azt mondta, hogy hisz már fizetve volt! Na, le is fagyott egy időre mindenkinek a szájáról a mosoly! Aztán persze viszonylag hamar kiderült, hogy Örs nem olvasta el figyelmesen a megrendeléskor kapott papírokat, a bankkártya számot csak meg kellett adni, a foglalás biztosítékaként, de nem történt kifizetés. Szerencsére a nálunk lévő kártyával a helyszínen is lehetett fizetni, így minden rendeződött (Sanyi ugyan nem volt túl boldog, egyszér a hiba miatt, másrészt a tavaly október óta történt árfolyamváltozás okozta veszteség miatt).

Az utunk hazafelé zavartalan volt, egyszer kavartunk csak el egy kicsit Usti nad Lebemnél, akkor is azért, mert Sanyi nem hallgatott a GPS-re. (Most tudtam meg, hogy a Lebe az Elba cseh neve.)

Este 1/2 8-ra értünk haza az irodához, 9-re otthon voltam, szeretteim körében.

Jó újra itthon!

Vasárnap nagy alvás után megnéztük a Made in Hungária c. filmet (az egész család), jól szórakoztunk, a lendületes muzsika jól közvetítette a rock and roll érzést, a fiatalságot, a szerelmet, a 60-as évek elejének elsöprő életigenlését.

Hannover, CeBIT 4. nap

Reggel nem kapkodtuk el a felkelést, jó alaposan bereggeliztünk a szokott módon, majd a lenti nappali egy másik szegletébe vonultunk a laptopokkal, és kicsit dolgozni próbáltunk. (MTI-s projekt előkészítése, OCR vizsgálódás: igazából szerintem fölöslegesen töltöttük el az időt, nem jutottunk semmi olyasmire, amit eddig is ne tudtunk volna, ami meg kérdéses, arra itt nem lehetett választ találni. Sebaj, belefért.) Egy óra felé végeztünk, és eldöntöttük, hogy ma elmegyünk várost nézni, és holnap reggel hazautazunk. A vásárba már nem akartunk kimenni, az idő esősre fordult, így nincs miért tovább maradni.

Először Cellében álltunk meg. Valóban olyan gyönyörűséges ékszerdoboz, mint amit az átutazós pillantások sugalltak: egységes, szépen karbantartott-felújított, máig elevenen élő, eredetileg 16-17. századi, faszerkezetes-téglás, csúcsos tetejű, felül az utca síkja fölé belógó (kicsit mint Amszterdamban) házakból álló utcák sora, bájos terekkel, az óváros egyik szélén lévő, széles vizesárokkal (tóval?) övezett hatalmas kastéllyal. A csepergő, néha beleerősítő eső sem tudta a nagyszerű élményt lerontani. Jó volt látni a kultúra kontinuitását: az ódon házak hajdani kocsibeállóiból előgördülő vadonatúj BMW-k, Mercedeszek, a négyszáz éve üzletként, vendéglőként, sörözőként folyamatosan működő „műintézmények” valami sóvárgó irigységgel bizsergették a szívemet.

A tervezettnél több időt töltöttünk itt, így Hannoverre nem sok időnk maradt. Azért (miután szépen, mintha zsinóron vezettek volna minket, bejutottunk a centrumba) egy-két órácskát, besötétedésig itt is tudtunk sétálni: a főtér takaros házai, a régi városházában készülődő esti parti fényei-zenéi, a téren emelkedő hatalmas tégla-templom fennséges, puritán monumentalitása, a helyi vásárcsarnok pezsgő kora esti élete-szinei-illatai kellemes benyomást hagytak bennünk.


Ugyanakkor ez csak egy nagyon kis izelítő volt egy milliós, lüktető nagyváros életébe, nyilván sokkal több idő kellene hozzá. Most ennyi fért bele.

Hazafelé beugrottunk egy útbaeső hipermarketbe, ahol is a holnapi útravalót, néhány otthonra szánt apróságot vásároltunk. Egy ilyen bolt csaknem teljesen uniformizált: a kapható dolgok 90 százaléka ugyanaz, vagy nagyon hasonló, mint idehaza, és az árak is átlagosan majdnem hasonlónak mondhatók.

Hazaérkezés után még egyszer bementünk az immár esti törzshelyünkké váló, 100 méterre lévő gasthaus-ba, ahol is pompás vacsorával búcsúztunk Bollersentől. A helyi vendéglős a helyi ánizsos pálinkával vendégelt meg minket (Heidegeist, én csak megszagoltam, persze) távozáskor. Megőrizzük jó emlékezetünkben!

Reggeli után: indulás haza!