• Testsúly = 92 kg: továbbra is minden a tervek szerint!
• A hétvégi főzés: májgombóc leves (daragaluska), tejfölös paprikás csirke tésztával, káposzta saláta: remek lett (másodjára a káposzta saláta is, az első adagot ki kellett hajítani, olyan rossz volt. Tanulság, a balzsamecet nem alkalmas erre a célra, és a káposztát nem szabad megfőzni, avagy csak egy egészen kicsit).
  
• Szombaton remek szaunázás és mozi: Gettómilliomos. A Trainspotting rendezőjének 8 Oscart kapó filmje a Bombay-i (Mumbai) gettóban nevelkedett srácról. Jó kis film volt.
• Vasárnap délutáni ping-pong a Postásban: szuper! Most éreztem rá igazán az új ütőre (szoftra): T05-T64 a Hybrid Wood fán.
  
• A zongorát átraktuk Eszti szobájába, már régebb óta szerette volna, Sandi ereje segedelmével sikeres volt az akció, és tényleg jobb lett így az elrendezés.

Testsúly: 93 kg.

Újabb remek hét telt el, többnyire jó és tanulságos élményekkel:

• Gyerekek farsangja ill. karneválja. Máté szomorúsága.
  

Pénteken volt Máté iskolájában a farsang. Fiam fel akart öltözni (nem kötelező náluk, csak aki akar, az vesz részt az egyéni jelmezversenyben), lovag lett (pontosabban otthon még Oroszlánszívű Richard volt, csak aztán amikor a versenyt moderáló tanár megkérdezte, "kinek öltöztél?", akkor már csak a lovag kinyögésére volt bátorság). Máté fiam nem egy nagy szereplő, ugyanakkor persze nagyon is óhajtaná a sikert. Szerintem nagyon jól nézett ki: páncélsisak papírból, ezüstszín palást bőr övvel, benne fakard és fatőr, egyik kézben oroszlános címerpajzs, másikban papírlándzsa. A malőr az volt a dologban, hogy kicsivel hamarabb, egy másik osztályban valaki szintén ennek öltözött, és majdnem ugyanúgy nézett ki, mint ő... Az eredményhirdetésnél aztán csak annyit mondtak, hogy "díjazott a khmnyclmsszt számú lovag", és azt hitte (meg az osztálytársai is), hogy ő az, kiment és átvette a jutalmat. Aztán kiderült persze, hogy a másik fiúról volt szó, vissza kellett adni a jutalmat. Volt nagy sírás-rívás, persze. Amikor aztán megnyugodott, akkor már rendben volt minden. Az a szokás ebben a suliban, hogy minden osztály közösen is előad valamilyen jelmezes produkciót, ők valamilyen twisztelős csapat voltak, zenészekkel, dzsesszes ruhában, aranyosak voltak, állítólag. Azért állítólag, mert nekem kidőközben el kellett mennem Eszterhez.

Náluk ún. Népek Karneválját tartottak. Az iskolai nyelvoktatás részeként egyszer egy évben az osztályok valamilyen kis műsorral készülnek, amely az általuk tanult nyelven és/vagy az adott nemzet kultúrájához kötődően ad elő valami vicces kis jelenetet. A felsőbb évesek, mélyebb nyelvismeret birtokában bonyolultabb szövegeket mondanak, az alsóbb évesek egyszerűbbet, de a lényeg a nyelv kötetlen formában való gyakorlása, a jó hangulat. Mert persze a jó értelemben vett hülyéskedésen van a hangsúly, legtöbb esetben. Eszterék Megasztár paródiát adtak elő, jópofák voltak. Lásd ezt a videót, melynek az még a kuriózuma számomra, hogy ez az első HD felbontású (1280x720 MP4) videóm a YouTube-on (a jobb alsó sarkában lévő "Watch in HD" feliratra kell kattintani (persze csak akkor érdemes, ha elég jó a netes sávszélesség, no meg a gép elég erős a HD video lejátszásához).

• Ping-pong edzésen házi meccs: flow. A laza koncentráció művészete.

A pénteki edzésen elvileg meccsünk lett volna, ám az ellenfél lemondta. Ugyanakkor mindenki fel volt izgulva, meccsre készült, így hogy ne menjünk haza kielégületlenül, gyorsan megszerveztünk magunk között egy házi meccset. Négy asztalon, 4-4 ember alkotta csapat meccs. Jó ellenfelekkel, köztük olyanokkal is akikkel ritkán játszom, és elvileg jobbak nálam. Ezek közül az egyikkel igen nagyot játszottam (Péhl Tomi, balkezes támadó játékos), tán még sosem ment ilyen jól, és nagy csatában, szoros 5 szettben, a döntőben 12:10-re legyőztem! Olyan jó érzésem volt, hogy csak na. Képes voltam arra, ami a jó játék feltétele, hogy végig tudtam koncentrálni, ugyanakkor nem váltam görcsössé. Az első játszmát simán nyerte, a másodikban 20:18-ra (!) kaptam ki, ám ezután is ugyanúgy tudtam küzdeni, és ugyanakkor bátran játszani a saját játékomat, de nem erőltetve azt, ami nem működött ellene. Ilyenkor nem zavar semmi külső tényező, nem is igazán érzékelem a külvilágot, avagy csak felszinesen. Olyanféle állapot ez, mint a pszichológiában használt kifejessel élve, a flow. Tehát amikor úgy teszünk valamit, hogy abban teljesen elmerülünk, teljesen jelen vagyunk annak, és semmi más nem zavarhat ebben. Nem érzékeljük az idő múlását sem. Ilyenkor vagyunk a leghatékonyabbak, omnipotensnek érezzük magunkat. Ez az igazi öröm forrása, ezt az állapotot volna jó fenntartani mindenféle tevékenységünk közben. Ugyan könyvtárnyi irodalma van, hogy lehet a flow-t létrehozni, fenntartani, azonban igen illékony a dolog, nehezen megragadható, szubtilis tényezők kölcsönhatásaként áll össze, időnként. Mindenesetre jó benne lenni!

• Újabb remek főzőcske: gyömbéres-gombás táska tojásos-zöldséges rizzsel

Ez úgy kezdődött, hogy volt otthon a hűtőben, lefagyasztva egy csomó géva gomba. Nagypapától szoktuk kapni, ő gyűjti a Duna árterében. Kétféle "kiszerelésben" szokott hozzánk érkezni: a nagyobb méretűekből remek rántott gomba készíthető, a kisebbeket (ezeket András le is szokta darálni) eddig általában fasirt készítéséhez használtuk. Ilyenkor mindig probléma, hogy nem igazán akar összeállni, na meg sok fasirtot csinálni, kisütögetni kissé macerás. Most oly ötletem támadt, hogy tán jó volna valami táskába töltve kisütni. Innen tehát a receptötlet:

3 csészényi liszből (fele lehet rétesliszt), 3 tojásból. és 1-2-3 csészényi (igény szerint) vízből, teáskanálnyi sóból jó kemény, rugalmas tésztát gyúrok, majd cipót formálok belőle, és vizes ruhába göngyölve félreteszem pihentetni, úgy két órácskát. Egy wokban decinyi finom oliva olajat forrósítok. Apróra vágott 3-4 gerezd fokhagymát, és két hüvelyknyi, szintén apróra vágott friss gyömbért adok hozzá, kissé megpirítom. Beleteszem a gombát (más fajta gombával is lehet: laska vagy akár sampinyon gombával is, lényeg, hogy jó apróra kell vágni, avagy ledarálni), sózom, borsozom, majd kicsit párolom. Ezután felöntöm fele csirke alaplével és fele fűszeres fehérborral, hogy ellepje. Némi szójaszószt is adok hozzá. Fedő alatt párolom, amíg a gomba majdnem megpuhul. Ekkor beleteszek egy csokornyi apróra vágott friss zöld bazsalikomot, és egy apróra vagdalt kaliforniai paprikát. Mikor a paprika is majdnem jó, leveszem a fedőt, és hagyom a levet elpárologni, hogy sűrű, masszaszerű állaga legyen. Közben folyton keverem, nehogy leégjen. Félreteszem, hagyom kihűlni. Amikor már kihült, kb. felényi mennyiségű reszelt mozzarella sajtot keverek belé (fele füstölt, fele sima). A tésztát előveszem, átgyúrom, majd jó vékonyra nyújtom (2-3 mm). Késsel négy- vagy háromszögletű darabokat vágok ki belőle. Kanállal a közepükre púpozok a gombás-sajtos keverékből, majd sarkait felhajtva kis batyukat készítek belőlük, a széleket jól összenyomkodva. Ha jó lett a tészta, akkor szépen összeragad, ha nem akar, akkor meg lehet kenni a széleket tojással, és úgy összeragsztani. A wokban bő olajat forrósítok, majd a táskákat ebben pirosra-ropogósra sütöm. Basmati fajtájúból (ez szerintem a legfinomabb, fehér, hosszú szemű, illatos-aromás indiai rizsfajta) készült tojásos-zöldséges rizzsel tálalom.  Ez úgy készül, hogy wokban kicsi oliva olajon 1-2 gerezd zúzott fokhagymát pirítok, 4-5 felvert tojást sütök rajta, állandóan kevergetve. Erre dobom a sós vízben megfőzött rizst, a gyufára vágott, szintén megpárolt sárgarépát, kínai kelt, babcsírát, bambuszrügyet, kaliforniai paprikát, ami van. Kevergetve együtt pirítom őket, majd snidlinget vágok bele, sózom, borsozom. Gombás barnamártást és fekete olajbogyót adok hozzá. A gyömbéres-gombás táska egyébként hidegen, csak úgy magában is igen finom.

• Mitsoura koncert

Szombaton újabb koncertlátogatás: Mitsoura a Marczibányi téren, Zolival és Barbival (kollégám és menyasszonya). Remek zenészek izgalmas hangzású, vizuálisan is "erős" koncertjét élvezhettük, kicsit még hosszabban is jó lett volna. Indiai és arab és cigány és nyugati jazzes elemek, izgi hangszereken (különleges tónusú ének, kaval, gadulka, tabla, citera, elektronikus hangszerek), a háttér-kivetítőn megelevenedő hindu eposzok hősei keverednek naív roma festészet figuráival, forgó-örvénylő indiai mandalákkal. Az együttes honlapja: http://www.mitsoura.net (egy csomó zene és videó is van ott, jó kis honlap, érdemes megnézni).

A YouTube-on is van egy csomó, pl:

• Elindult az osztálytalálkozó szervezése
  

Immár több mint harminc éve érettségiztünk, így elérkezett az ideje egy újabb érettségi találkozónak. A 25 éves nagyon jól sikerült, nem lesz könnyű azt überelni, de megpróbáljuk. Remélem, minél többen el tudnak jönni! Most abban a fázisban tart a dolog, hogy kiment az első körlevél, várjuk a visszajelzéseket, hogy pontosíthassuk az elérhetőségi adatokat. A neten csináltunk egy mindenki által elérhető, szerkeszthető táblát, ahol az összes ember adatai megtalálhatók. Senki nem tartja a kapcsolatot mindenkivel, de mindenki tud(hat) egy-két emberről valamit, így talán sikerül elérni minden embert.

• Elmerülve Főzy Pisti fotóiban
  

Egyik legkedvesebb hajdani gimis osztálytársamról van szó. Geológus lett (már a gimiben is az akart lenni, amennyire visszaemlékezem, a kezdetektől), pontosabban paleontológus (őslénykutató), a Természettudományi Múzeumban dolgozik, számos könyv és publikáció kiváló szerzője. Három gyönyörű, tehetséges lányával, bájos-kedves feleségével, tündéri nagymamájával él együtt. Egy ideje fotózgat, egészen kiváló színvonalon. Nem csak a témák érdekesek. Bár a munkája, személyes érdeklődése révén az ország, a Föld kivételes helyein járt és készített felvételeket, emberekről, tájakról, állatokról, növényekről, ásványokról. Hanem egyrészt a színek, sokszor a kompozíció, másrészt és főleg pedig a bennük búvó, belőlük előbúvó hangulat, gondolat az izgalmas. Az intimitás és a grandiozitás, a kivételes pillanatnak és a tipikusnak a megragadása. Bepillantást enged otthona, tárgyai intimitásába, családja körébe, barátai nevetésébe éppúgy, mint a tudományos érdekességű kövületek világába. Fotóit a Flickr nevű hatalmas fotómegosztó közösségi szájton láthatjuk, a következő címen: 

http://www.flickr.com/photos/54401632@N00

 A webhely egyébként is nagyon érdekes: nem pusztán csak a fotók közzétételét teszi lehetővé, hanem valóságos "webkettes" alkalmazásként közösségépítő is: kommentezni lehet a képeket, a kommentekre reagálni, különböző listákat (tematikus, kedvenc, stb.) lehet benne létrehozni. Egymás képeit böngészve könnyen "összetalálkozhatnak" a hasonló érdeklődésű, értékrendű emberek, ráadásul a kommenteket olvasva nem csak a szerző magyarázatai gazdagítják a képet (bár az is sokat pluszt ad a kép keletkezési körülményeinek, "sztorijának" bemutatásával), hanem a szerzőt körülvevő finom szocio-hálót is érzékelhetővé teszi, ami a kommentező barátokból, ismerősökből fonódik. Nagyon izgalmas kalandozás!

Hajrá Gabi, csak így tovább!

Most csak rögzítem a mérkőzés állását. Testsúly: 94 kg.

Négy hét telt el...

Négy hét telt el...

A testkontroll eddig várakozáson felül jól halad, nem okoz lényegében semmilyen nehézséget a vállaltak betartása. Biciklizés: 7-es fokozaton, 45 perc alatt kb. 18 km, ez nagyjából 25 km/h sebességet jelent, ez rendben van. Február végéig ezt kell még oda fejleszteni, hogy 8-as fokozaton is menjen ez a tempó. Márciustól jöhet azután mellé a torna.

A testsúlyom most: 96 kg.

A meditálás, mint önálló "tevékenység", nem igen fér bele az időrendbe, de azért amikor módom van rá, pl. utazás közben, gyakorolom, így is sok erőt ad.

Nagyszerű hétvégém volt. Ott kezdem, hogy pénteken meccsünk volt azzal a csapattal, amely az őszi szezon listavezetője lett, és akitől az első meccsen simán kikaptunk. Na most sikerült visszavágni! Volt egy 3 partis srác, az mindnyájunkat leverte (sztem messze nem kerületi szintű játékos, nem tudom, mit keres itt), de a másik két embert mindhárman legyőztük, és a páros is majdnem meglett, így nyertünk 6:4-re. Jól ment a játék!

Szombaton a szokásos bevásárlás után remek főzőcske következett.

Nagyon szeretek főzni, élvezem az alapanyagokkal való játékot, a kisérletezést. Gyakori, hogy ugyan valami konkrét recept a kiindulás, de azután az éppen rendelkezésre álló nyersanyagoknak, vagy egyszerűen pillanatnyi hangulatomnak engedve valami más lesz belőle. Általában sikeresek ezek a kalandok, jóízűen falatozó családom látványa kellő megerősítés az alkotó számára. Most éppen a következőt "alkottam":

20 dkg füstölt szalonnát kiolvasztottam egy wokban, a pörcöt félretettem. A zsírján 3/4 kg apróra vágott csirkemellett pirosra sütöttem, majd félretettem. A maradék zsírhoz kevés olívaolajat téve benne egy fej vörös hagymát üvegesre pirítottam, majd 3-4 gerezd apróra vágott fokhagymával és egy hüvelykújjnyi, szintén apróra vágott friss gyömbérgyökérrel tovább pirítottam. Beletettem egy 40 dkg-os bambuszrügy konzervet, felöntöttem kb. 3 dl tokaji sárga muskotály borral, sóztam, borsoztam, majd fedő alatt puhára, de azért még ropogósra pároltam. Visszatettem belé a pirult csirkemellet, a szalonnapörcöt, majd beletettem 20 dkg gombát és 20 dgk spárgát (konzerv). Hozzáadtam két evőkanál curryt. Némi együttes rotyogtatás után felöntöttem 3 dl tejszínnel, még egyet rotyogtattam, hogy a mártása kissé összesűrűsödjön, majd fussili (orsó) tésztával tálaltam. Remek volt.

A desszertet ezután készítettem el, ami lényegében egy hagyományos túróslepény volt, kissé megbolondítva, a következőképpen:

30 dkg lisztet 10 dkg vajjal, 5 dkg zsírral, 2 tojással 1 dl tejfölben elkevert 1,5 dkg élesztővel, 1 ek cukorral csipet sóval jól kidolgozott tésztává gyúrtam, újjnyi vastagra nyújtottam, maj d zsírral kikent tepsibe nyomkodtam, a széleit kissé felhajtva. 1 kg jó, nem savanyú, villával áttört túrót 10 dkg vajjal, 3 tojás sárgájával, 4 zacskó (Bourbon) vaniliás cukorral, a tojások habbá vert fehérjével, ízlés szerint cukorral (nem csinálom nagyon édesre!) összekeverem, majd a tölteléket a tepsiben lévő tésztára simítom. A tetejét óvatosan megkenem a maradék 4 dl tejföllel. 200 °C-os sütőben a középső rácson 30-40 perc alatt addig sütöm, míg a teteje már szépen kezd pirulni, és a szélén a tészta is már megsült. Közben 30 dgk finom, selymes étcsokoládéból (esetleg tortabevonóból, ha az van), némi hollandi kakaóporral dúsítva, 1 dl tejszínt hozzáadva, és evőkanálnyi őrölt fahéjjal ízesítve folyékony masszát olvasztok (vigyázni kell, hogy ne kapjon oda az alja!), majd ezt a csokimasszát a megsült lepény tetejére öntve szépen elsimítom. Dermedésig egy-két órára hűvös helyre félretettem. Vigyázni kell vele, hogy a családtagok ne dézsmálják meg kihűlés előtt.

Ezután - kedves sógornőmtől kölcsönkapott kocsival -  elmentünk kedvesemmel szaunázni (imádunk szaunázni, ha tehetjük, akár minden hétvégén mennénk), majd moziba (Woody Allan: Wicky, Cristina, Barcelona - bájos, de közepes). A Művész moziban találkoztunk néhány kedves ismerősünkkel (Virág, Leleszi Zoli, Juhász Gábor), az is klassz volt, még ha csak pár szót is tudtunk beszélni.

Másnap jó sokáig aludtunk, majd elmentünk Mátéval hármasban a Tropicariumba, halakat nézni. (Eszter elment a nagymamájához, ruhát varrni. Mostanában ez az egyik hobbija, hogy papíron ruhákat tervez, ez az egyik első darab, ami meg is valósult, egész klafa lett.) Nagyon élveztük a színpompás víz alatti világot. A nyálkás óriáscsigákat, csótányokat, pókokat kevésbé találtuk vonzónak. Elvittem magammal a kamerát is, remélem sikerült néhány jó felvételt készítenem, ha kicsit megvágom, majd felteszem ide.

Délután pedig egy felejthetetlen koncert tette teljessé a hétvégi programot. Ez talán megér egy külön bekezdést.

A helyi művelődési házban (Csili, tőlünk 5 percre), 17 órai kezdettel hirdették Orosz Zoltán harmonikaművész és barátai koncertjét, gondoltuk, itt van a közelben, mért ne mennénk el. A közönség elég vegyes volt, kissé provinciális (tudod, esemény a faluban, szépen kiöltözve ott van a körorvos, a nyugdíjas tanítónő meg a postatiszt is, gyerekekkel együtt). Orosz Zoltán harmonikázott, Sipeki Zoltán gitár, Lattmann Béla basszgitár és Horváth Kornél ütősök. Én bevallom őszintén, korábban soha nem hallottam Orosz Zoltán nevét, de most egy életre megjegyeztem magamnak ezt a páratlan tehetségű, igen szerény ember benyomását keltő, végtelenül szimpatikus muzsikust. Alapvetően leginkább jazzt játszottak, olyan jazzt, amibe belefér az argentin tangó, a francia sanzon, a délszláv kolo megannyi színe, zamata is. Klasszikus sztenderdek feldolgozásai mellett sok saját szerzeményük is volt. Némely kompozíció Santana kongás-gitáros hangzását, mások a Weather Report fúziós zenéjét, Horváth Kornél játéka sokszor ázsiai, avagy karibi ütősök világát idézte. Ezernyi szín, ám nem összevisszaság. Úgy siklottak át egyik stílusból, egyik érzésből a másikba, hogy sima volt az egész, folyamatosan áradó és természetes. Olyan érzelmeket váltottak ki bennem, ami már alig volt elviselhető, tovább fokozható. Zenét hallgatva nagyon régen éreztem ilyet utoljára, potyogott a könnyem, nevetni és sírni kellett.

Egy ifjúkori emlék jutott most az eszembe, amikor szintén nagyon megérintett a zene. Középiskolás voltam, életemben először akartam szilveszteri bulit rendezni. Nagy várakozással készülődtem, meghívtam osztálytársaimat, barátaimat, ám csak nagyon kevesen jöttek el. Lányok egy sem, és akik ott voltak, azok is hamar elmentek. Ott maradtam a csalódásommal, serdülőkori világfájdalmammal, lényegében egyedül. Lefeküdtem a földre az elsötétített szobába, a fülem két oldalához tettem a hangszórókat, és jó hangosan Santana koncertlemezét hallgattam. Akkor is sírtam, az önsajnálat rezonált bennem a zenével. Szar volt és mennyei, mélyen felkavaró.

Koncert után egy darabig csak bambán tudtam nézni magam elé, kedvesem kérdezte is, hogy csak nincs valami bajom? Hát nem volt, minden, MINDEN a legnagyobb rendben volt.

Az még külön fokozta az élményt, hogy elvittem magammal a koncertre a látcsövet (Máté fiamnak kaptam szülinapjára :), és általa annyira közel kerülhettem a zenészekhez, az arcuk, kezük minden rezdüléséhez, hogy szinte éreztem őket.

Odahaza azután megnéztük kicsit a neten, ki is ez a "hermónikás", persze hogy régi motoros már. A You Tube-on van egy csomó felvételük, álljon itt egy, ízelítőül:

Van honlapja is néki: http://www.harmonika.hu

Még egy kölönös érdekességgel ismerkedtem meg ezen a koncerten, egy ütőshangszerrel, amit még soha sem hallottam korábban. Úgy hívják, hogy Hang Drum, Horváth Kornél játszott rajta, varázslatosan.

A hangszerről egy  példa:

Ha többet akarsz tudni a hangszerről, lásd: http://hu.wikipedia.org/wiki/Hang_dob

Na szóval, felejthetetlen hétvége volt!

... Mindig van egyrészt-másrészt

A testkontroll továbbra is a tervek szerint halad: 99 kg

... Mindig van egyrészt-másrészt. Mert a dolgok nem fekete-fehérek, hanem árnyalatosak, szürkék, jobb esetben szinesek. A dolgok soha nem önmagukban valók, hanem részei valaminek, viszonyulnak valamihez. Csak így, ezáltal van értelmük, jelentésük. Még a puszta percepció is ilyen.

Az ember hajlamos belefeledkezni a saját nézőpontjába, pedig izgi dolog meglátni a dolgok másik oldalát, másik ember szemével nézni egy helyzetet. És persze - feltéve, hogy nem gondoljuk magunkat csalhatatlannak - így teljes, így kiegyensúlyozott a világ...

Voltunk a múlt héten a kedvesemmel egy koncerten, a Művészetek Palotája Fesztivál Szinházában, ahol is egy műsorban szerepelt két együttes, az egyik a Kampec Dolores, a másik pedig a Zuboly.

Egészen más nézőpontból, más zenei eszközöket használva "beszéltek", mondtak számomra ugyanarról a dologról - miszerint az élet szép és gazdag, és vigyázzunk rá, ne hagyjuk, hogy elrontsák, hogy elrontsuk - klasszakat.

A Kampec Dolores emelkedett, költői, jazzes megközelítése (elsősorban Grencsó invenciózus szaxofon játéka és a dobos feszes ütemei révén) mint zene, nekem személy szerint jobban tetszik, mint a Zubolynak a  "blődli-határt" súroló, sokszor proteszt tartalmú, polgárpukkasztó, karcos muzsikája, tehát ha csak zenét akarnék hallgatni, az előbbit választanám.

A Kampec Dolores komplett színpadi produkcióval mutatkozott: az énekesnő narrációja a dalokat  egy laza, költői történetfűzérré kapcsolták. Az előadás alatt a színpad hátterében pedig egy vetített háttér mögött árnyjátékot táncoltak táncos lányok. A szines hátterek szabálytalan, néha habos, másszor mozaikszerű formákból, és hol a láva, hol a dzsungel, hol a páva farka erőteljes színeiben pompáztak. A táncosok az aktuális zene, illetve a narráció tematikájához lazán kapcsolódó mozgássorokat adtak elő. (Volt egy fajta játékuk, ami különösen tetszett: két táncos szerepelt benne, az egyik az égi isten, a másik a földi ember megszemélyesítője; kezdetben az isten mozgatta az embert, mint valami bábut, majd aszerint, hogy milyen közel voltak mélységben a fényforráshoz ill. a vászonhoz, változott a méretük, egymáshoz viszonyított arányuk, viszonyuk; kézenfogták egymást, és hol az egyik volt óriási és a másik törpe, hol fordítva, hol meg egyméretűek-egyenrangúak voltak.) Nagyon látványos, izgalmas volt.

Ime egy kis ízelítő:

Honlapjuk: http://kampecdolores.hu

A másik banda, a Zuboly, minden, csak nem emelkedett: földhözragadt, hétköznapi dolgokat parodizáló, egyfelől rappes, másfelől népzenei (szó szerint, mivel az egyik oldalon Busa Pista MC bézból sapkában reppel meg szájbőgőzik, a másik oldalon meg Benke Félix énekel népdalokat, meg játszik fűszálon, kettejük között meg a szemüveges Hock Ernő bőgőzik, és a főnök, a dumastílusában Wahorn legjobb napjait idéző Ágoston Béla szaxizik); jazzes és operettes. Gátlások nélkül nyúlnak mindenféle zenei stílushoz, előadóhoz, néha valósággal "bunkóskodnak" (zeneileg), ugyanakkor remek zenészek mindannyian. Fergeteges koncert volt!

Ebből is egy kis ízelítő a You Tube-on van még egy rakás):

Honlapjuk: http://www.zuboly.com

Büszkeségünk

Ma volt Eszter lányunknak a félévi biziosztás, csupa ötös lett, ráadásul a tárgyak többségéből (nyolcból!) szaktanári dicsérettel!

Köszönöm szépen kislányom, büszke vagyok rád!

Új szituációk

100 kg

Ez a bejegyzés kicsit hosszasabb akart lenni eredetileg, nem csak az aktuális testsúly regisztrálása, csak mikor éppen elkezdtem volna írni, akkor közölte kedvesem, hogy most el kell mennie az édes kis Botondhoz, sógornőm másfél éves gyermekéhez bébiszitterkedni, ugyanakkor ott volt nálunk az általa odahívott Erika, Csilla, Tamara is (Csilla Eszter lányom barátnője, volt osztálytársa,  az ő húga Tamara, és Erika az anyjuk), így kissé lehangolódván abbahagytam az írást, csak a súlymegjelölés maradt. De most, néhány nap elteltével folytatom azzal, hogy miért is hagytam akkor abba, pontosabban hogy milyen érzéseket keltett bennem ez a szituáció. Hasonló - rossz - érzéseim máskor is szoktak lenni hasonló helyzetben, így a dolognak tán van tanulsága.

Azt hiszem, személyiségem egyik rögzült vonása, hogy akkor érzem jól, akkor érzem biztonságban magam, ha előre eltervezhetem a dolgokat, és azok a tervek szerint is alakulnak. Ha valami megzavarja ezt, vagy legalább is úgy látszik, hogy felborul az előre elgondolt szituáció, valami improvizálásra kell, hogy sor kerüljön, az feszültséget kelt bennem, rosszul érzem magam, igyekszem az ilyen helyzeteket elkerülni. Különösen akkor érzem kényelmetlenül, kissé megbántva magam, ha úgy vélem, hogy valaki más "hibájából" kerülök váratlan helyzetbe. Számtalan ilyen szituáció adódik: váratlan emberek felbukkanása, idegenekkel való, "felkészületlen" beszéd (pláne ha pl. nem magyarokról van szó), közös program, időbeosztás változása, egyáltalán, bármi új, ismeretlen helyzet, stb. Ennek nem mond ellene az, hogy ha van időm felkészülni az új helyzetre, magamban előre kicsit "lejátszani" a dolgot, akkor már nem óddzkodom általában tőle.

Van, lehet ennek néha előnye, valahogy felelősségteljesebbnek vélem sokszor az én attitüdömet, ugyanakkor sokszor indokolatlanul "parázok", jó volna sokkal könyedebben, kevesebb rágódással fogadni az élet felkínálkozó lehetőségeit. Főleg fiatalabb koromban sokszor volt az, hogy az említett rossz érzés, félelem miatt elszalasztottam olyan oldot, amit azután utólag nagyon sajnáltam. Tipikusan ilyen szituk voltak az ifjúkori "csajozós" lehetőségek. Sokat emésztettem ezek miatt magam.

Kedvesem nálam sokkal spontánabb, azt hiszem, kevésbé rágódik előre az új szituációkon, néha talán felelőtlennek, vagy naívnak is látom, ugyanakkor pl. sokkal könnyebben talál szót idegenekkel is. Sokszor volt már az, hogy ő alakított valamit, amitől először rosszul éreztem magam, azután meg, miután megtörtént a dolog, kiderült, hogy tök jó volt minden, fölöslegesen aggályoskodtam magamban. A most vasárnapi konkrét eset is lényegében ilyen: miután elment bébiszittelni, Erika hamarosan szintén elment, nem is volt vele semmi dolgom. Egy másik ilyen volt, amikor Eszter szülinapjára elmentünk egy régi osztálytársához, akinek lovas farmja van a Pilisben. Magamban attól is tartottam kissé, nem akartam belül, ha rajtam múlt volna, biztos nem megyünk (ellenérzéseimet ugyanakkor magamban tartottam), ugyanakkor nagyon klasszul sikerült a kirándulás, Eszter lovaglása, és nekem is nagyszerű élmény volt az egész. Vagy amikor Évi kedves angol barátja, Graham eljött hozzánk, főleg eleinte: 'Hú, mi lesz, ha beszélnem kell vele!'

Tanulság? Lazábban, kölyök!

Küzdelem az ellenféllel avagy magammal?

Versenyszerűen asztaliteniszezem (középiskolás koromban kezdtem, azután vagy 25 eszetendőre a tollaslabda vette át az uralmat a sportaktivitásomban, ám körülményeim alakulásával, térdem állapotával összhangban néhány esztendeje visszatért az ifjúkori sportág), a lehető legalacsonyabb osztályban (kerületi bajnokság - ez Budapesten egyfajta körzeti bajnokságot jelent, 3-4 ilyen van a fővárosban). Abban az egyesületben, ahol gyerekkoromban játszottam, volt ugyan edző, kicsit tanítgatott is kezdetben az alapütésekre, ám már abban az időben is inkább egymástól, az edzéstársaktól, az ellenfelektől, a nagyobb tudású játékostársak, a nagy versenyek, a TV-közvetítések megfigyeléséből csipegettük össze játéktudásunk morzsáit. Mindenki lényegében magára utalt autodidakta volt. Következésképpen azóta sincsenek meg az igazán tudatosan tanított, kimunkált mozdulatelemek, hanem csak ösztönösen beidegződött komlex mozdulatsorok. Ilyen alacsonyabb szinten, ahol én játszom, ez elég tipikus, nem is jelent különösebben gondot addig, amig megelégszik az ember ezzel a nívóval. De ha tovább szeretnék lépni, illetve olyan ellenfél, helyzet adódik, amikor változtatni kellene valamit az aktuális játékon, akkor már nagy nehézséget jelent ez. A társak sem állanak sokkal magasabb szinten e tekintetben, így csak hályogkovácsok módján támogatjuk egymást, vajmi kevés sikerrel.

A ping-pong sajátossága, hogy rendkívüli gyorsasága miatt még ezen a szinten is az érzékelési, mozgásvezérlési küszöb körül zajlik a játék. Tehát olyan apró jelekre (az ellenfél mozdulatai, a labda íve, pozíciója, hangja, a kézben tartott ütő érzékelése) kell villámgyorsan reagálni, amiket tudatosan szinte nem is lehet felfogni, és olyan finomam kell koordinálni a test, a láb, a kéz izmait, hogy az szintén tudattalan szinten zajlik. Ahhoz, hogy ez jól menjen, egyrészt jól kell tudni "olvasni" a játékot: időben felmérni a helyzetet, látni, hogy milyet, hogyan, hová üt az ellenfél. Ennek nyomán helyes döntést hozni, a begyakorolt mozgásrepertoárból előhívni a megfelelő mozdulatot, végrehajtani azt, majd azonnal visszaállván készenléti helyzetbe, várni a következő labdát. Ez nem egyszerű feladat.

Ha iskolázott játékos az ellenfél, akkor viszonylag következetes, rendezett a mozgása, elég biztonságosan következik az előkészítő mozdulatelemekből, lábmunkából, test- és kéztartásból, hogy milyen ütés várható. Sőt, gyakran az én ütésemből következik, hogy milyen válasz jön rá. Persze fordítva, minél képzetlenebb az illető, gyakran annál kevésbé kiszámítható, annál kevésbé következtethető a "felvezetésből" a végeredmény. Ha ráadásul ez az "irregularitás" sok évtizedes rutinban stílussá, nagyfokú labdabiztonsággá kristályosodik, akkor számomra igazán nehéz feladatot jelent az ilyen ellenfél legyőzése.

A fentieken túlmenően van még ráadásul egy olyan plusz faktor is a dologban, ami számomra (és még sok más versenyzőnek is) különös nehézséget okoz: ez pedig az ütők, ütőborítások sokfélesége, és az ebből következő nehezen kiszámíthatóság. Ez a jelenség semmilyen más ütős sportban nincs meg. Vannak táadó szoftok, védekező szoftok, ún. "anti top spin" borítások, vannak szemcsés felületűek, vékony és vastag szivaccsal rendelkezőek, ráadásul ezek a különböző ütőfákon más és más módon viselkednek. Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát közöttük!

A legtöbbhöz többé-kevésbé könnyen lehet alkalmazkodni. Az ember ütöget egy kicsit a soros ellenfelével, különböző ütésfajtáknál megtapasztalja a visszaérkező labdák jellegzetességeit, hozzáigazítja a mozdulatait, az ütések kívánt erősségét, szögét. Van azonban néhány olyan borítás, amihez nekem különösen nehéz alkalmazkodnom: az antihoz és a szemcséhez. Az ilyen borítást használó játékosoknál az a gyakori, hogy eltérő a két oldal, pl. az egyik oldalon szoft vékony szivaccsal, a másikon szemcse. Vagy az egyik oldalon anti, a másikon szemcse. Mindegyik (számomra) közös lényege, hogy nagyon máshogyan kell ellenük játszani, mint ahogyan én tudok, illetve szeretek. Az ehhez való alkalmazkodás nem leshető el a televízióból. Önmagában nyilván mindegyikhez hozzá lehetne szokni némi gyakorlással. Ennek két fő akadálya van: 1.) a mi egyesületünkben nem igen vannak ilyen ütőt használó játékosok, akik meg vannak, azok nem nagyon állnak le velem játszani; 2.) nem is nagyon szeretek ilyen játékossal gyakorolni, az a játék, amit ezek ellen kell alkalmazni, az nem élvezetes számomra. Gyakran forgatják is az ütőjüket ezek a sportolók, ezek váltogatásához igen nehéz alkalmazkodni, így nem elég csak a helyzetre, a labdára, a mozdulatra koncentrálni, hanem még azt is erősen figyelni kell, melyik oldalával ütötte meg a labdát az ellenfél. Ugyanaz a mozdulat a kétféle borításról egészen más labdát eredményez.

Ilyen játékossal játsszván sokszor igazi tehetetlen düh ébred bennem, ami azután persze teljesen meghiúsít minden alkalmazkodást, gondolkodást, elveszi a nyerés legkisebb esélyét is. Ráadásul ezek a játékosok kívülről nézve gyakran tűnnek gyenge képességűnek, csúnya, képzetlen mozgásúnak, az első benyomások alapján hajlamos vagyok lebecsülni őket, amikor aztán egyre-másra rontom el a látszólag egyszerű labdákat, akkor jön egyfelől a düh, másfelől az önbizalom porba hullása, teljes elbizonytalanodás. Így meg nem lehet nyerni.

Néha sikerül olyan lelki állapotot kialakítani magamban, amikor szeretem ezeket az ellenfeleket is, ilyenkor egy kicsit jobban megy a dolog, de sajna nagyon illékony ez.

A ping-ponghoz a fentebb leírtak miattt nagyon magas figyelmi aktivációs szint kell, ezt ezen játékosok ellen egy-egy labdameneten belül is sokáig fenn kell tartani, ami nagyon nehéz, fárasztó. Olyan állapotot kell fenntartani magamban, ami nem jó, nem szerez örömöt.

Mivel az ellenfeleket nem válogathatom meg, a feladat az, hogy legyőzzem magamban a velük kapcsolatos rossz érzéseket. Hogy örömöt találjak ebben a másfajta asztaliteniszben is. Ennek is megvan a maga gazdagsága, csak nem abban merül ki, hogy egy jó nagyot pörgetek, oszt kész, hanem hogy sokszor teszem-veszem ide-oda a labdát, variálom a helyezést, a mélységet, az erősséget, a falsot. Ehhez lassabban kell játszani kézzel, lábbal és fejben meg gyorsabban.

És persze nem elkerülni, hanem keresni kell az ilyen játék lehetőségét.

... A Várban sétáltunk, valami vásári sokadalom volt. Kirakodós árusok, zenészek. Évi volt ott, meg Eszter, és én. A két hölgy együtt haladt kézenfogva, nem direkt a vásárba jöttünk, csak valamiért ott vezetett keresztül az utunk. Ők előrébb mentek, én meg-meg álltam volna itt-ott egy kicsit, de ők nem, így loholtam utánuk. Valami rossz, türelmetlen érzés kezdett bennem fészkelődni. Az egyik kis terecskén valami különösen érdekes csapat muzsikált. Reneszánsz jellegű muzsika volt, modern hangszerekkel, nagy üstdobokkal. Különösen az egyik zenész keltette fel a figyelmemet. Kéttestű, kétnyakú, gitárszerű hangaszerét magasan a feje fölé tartva pengette a harminc körüli szép leány, közben libbenő táncos léptekkel suhant, pörgött, forgott az emberek között, és saját maga körül. Elbűvölve feledkeztem bele a varázslatos képbe. Közben észre sem vettem, hogy Évi és Eszter nem álltak meg, csak az érkező Vár-busz hangja ragadott ki a látványból. Ők már felszálltak, hátra sem nézve, s én hiába gyorsítottam lépteim - túlsúlyos testem, fájós térdem a gyors futásra képtelen volt -, az induló járművet nem érhettem el. Elmentek. Én ott maradtam magam, de akkor már üres volt a tér, nyoma sem volt semmiféle forgatagnak, muzsika sem hallatszott. ...

Ez persze csak a tegnapi álmom volt, ami ugyanakkor egészen direkt módon rímel a tegnap esti érzéseimre. Szokásos télidei iskolanap után (6-kor kelés, sötétben indulás, szmogos városban 1 óra BKV, 10 óra mechanikus munka, újabb egy óra haza a sötét, piszkos városban, hazaérve 8-ra), belépvén a pizsamám fogadott az asztal sarkán. Ez azt jelenti, hogy a párom fáradt, lefeküdt. Azért még egy-két tennivalóról "tájékoztatott". Házmesteri teendők ellátása, gyerekkel matekozás, lefektetés után 1/2 10-re egyedül maradtam a csendes lakásban, egy halom étellel: túrógombóccal, pisztáciával, sonkával, kenyérrel. A továbbiakat el lehet képzelni: megettem mindent, bámultam a TV-t, majd bedőltem az ágyba, hogy 6 órányi rossz, nyugtalan, forgolódós, álommal teli alvásféleség után kezdődjék az új nap...

Pedig amikor indultam haza, még el akartam kezdeni biciklizni, elterveztem magamban, hogy lesz, mint lesz. Nem gondoltam volna, hogy még ilyen törékeny bennem az egyensúly, hogy elég egy apróság (pizsama az asztalon) ahhoz, hogy kibillenjen minden. Rossz a lelkiismeretem persze, igaztalanul voltam haragos kedvesemre.

Tanulság: ne hagyjatok egyedül tálnyi ételekkel!

1. hét után

Eltelt az első ezévi hét. Kicsit nehéz volt visszarázódni a két csodás pihenőhét után a munkás napirendbe (6 órai kelés a 9-10 órai helyett, sötétben elindulás, no szieszta, yes 9-10 óra munka, 2 óra BKV naponta, ...), totális álomkór volt rajtam, de azért átvészeltük. Viszont a belső béke és harmónia megléte mégis könnyűvé tette ezt a hetet: szeretem az embereket, a szeretteimet, magamat!

Érdekes most újra megfigyelni a blogolás ezen aspektusát magamon, egybecseng a Tréning gyakran hangoztatott állításával: "a szánkkal teremtünk". Ha kimondunk (ez esetben leírunk) valamit, az teremtő erővel bír. Az a tudattalan, mély, nagyon erős motiváció, hogy "egybevágó" legyen az ember saját magával, hogy megfeleljen saját állításainak, a maga által az embereknek mutatni szánt képnek, hatalmas szabályozó erővel bír.

Az, hogy kicsit még mindig halogatom, hogy eme naplóféleséget megosszam a nekem fontos emberekkel, attól a tudattalan félelemtől van talán, hogy mi van, ha mégsem sikerül megvalósítanom, amit vállaltam. Az is kicsit visszatart persze, hogy vajon érdekelne-e ez egyáltalán másokat, vajon milyen képet szűrnének le belőle? No de éppen ezért kell közzétenni, hogy ne legyen számomra visszaút, hogy ne lehessen magam előtt is "elködölni" a dolgokat.

Az eredetileg kitűzött tervek, napirend nagyjából működik, egy-két elemét nem sikerült még ezen a héten teljesen betartani. Az egyik, hogy néha veszek az ebédhez 2 magvakkal szórt stanglit: ez talán még belefér. Bizonyos ételek egyszerően nem esnek jól valami kenyérféle nélkül. Ebből ez még aránylag jó műfaj, teljes kiőrlésű lisztből van, megszórva mindenféle magvakkal, nagyon finom. Ami nem fér bele, hogy néha sütit (túrós rétes) is veszek hozzá, ezt a jövő héten abba kell hagyni!

A meditálás még nem indult be igazán, a reggeli menetben úgy látom, erre nem igen lesz mód. Nem vagyok hozzá elég friss, illetve, a viszonylag rövid idő alatt elvégzendő sok apró teendő elvonja a figyelmemet. Ami jól működik helyette, az az irodába menés közbeni, ha nem is meditáció, de azért pozitív gondolati hangolódás. Már ez is sok erőt, pozitív töltést ad a napra. Ahhoz azonban, hogy valóban meditálni tudjak, ennél sokkal több, nyugodt, zavartalan idő kell, ennek még meg kellene találni a helyét a napi vagy a heti rendben, egyelőre nem látom, mikor.

Mindenesetre most jól, nagyon jól érzem magam, szerelmes vagyok a feleségembe, szeretem a gyerekeimet, szeretem magamat, és ez így jól van!

Ja és persze a súlyom: 102 kg.