Versenyszerűen asztaliteniszezem (középiskolás koromban kezdtem, azután vagy 25 eszetendőre a tollaslabda vette át az uralmat a sportaktivitásomban, ám körülményeim alakulásával, térdem állapotával összhangban néhány esztendeje visszatért az ifjúkori sportág), a lehető legalacsonyabb osztályban (kerületi bajnokság - ez Budapesten egyfajta körzeti bajnokságot jelent, 3-4 ilyen van a fővárosban). Abban az egyesületben, ahol gyerekkoromban játszottam, volt ugyan edző, kicsit tanítgatott is kezdetben az alapütésekre, ám már abban az időben is inkább egymástól, az edzéstársaktól, az ellenfelektől, a nagyobb tudású játékostársak, a nagy versenyek, a TV-közvetítések megfigyeléséből csipegettük össze játéktudásunk morzsáit. Mindenki lényegében magára utalt autodidakta volt. Következésképpen azóta sincsenek meg az igazán tudatosan tanított, kimunkált mozdulatelemek, hanem csak ösztönösen beidegződött komlex mozdulatsorok. Ilyen alacsonyabb szinten, ahol én játszom, ez elég tipikus, nem is jelent különösebben gondot addig, amig megelégszik az ember ezzel a nívóval. De ha tovább szeretnék lépni, illetve olyan ellenfél, helyzet adódik, amikor változtatni kellene valamit az aktuális játékon, akkor már nagy nehézséget jelent ez. A társak sem állanak sokkal magasabb szinten e tekintetben, így csak hályogkovácsok módján támogatjuk egymást, vajmi kevés sikerrel.
A ping-pong sajátossága, hogy rendkívüli gyorsasága miatt még ezen a szinten is az érzékelési, mozgásvezérlési küszöb körül zajlik a játék. Tehát olyan apró jelekre (az ellenfél mozdulatai, a labda íve, pozíciója, hangja, a kézben tartott ütő érzékelése) kell villámgyorsan reagálni, amiket tudatosan szinte nem is lehet felfogni, és olyan finomam kell koordinálni a test, a láb, a kéz izmait, hogy az szintén tudattalan szinten zajlik. Ahhoz, hogy ez jól menjen, egyrészt jól kell tudni "olvasni" a játékot: időben felmérni a helyzetet, látni, hogy milyet, hogyan, hová üt az ellenfél. Ennek nyomán helyes döntést hozni, a begyakorolt mozgásrepertoárból előhívni a megfelelő mozdulatot, végrehajtani azt, majd azonnal visszaállván készenléti helyzetbe, várni a következő labdát. Ez nem egyszerű feladat.
Ha iskolázott játékos az ellenfél, akkor viszonylag következetes, rendezett a mozgása, elég biztonságosan következik az előkészítő mozdulatelemekből, lábmunkából, test- és kéztartásból, hogy milyen ütés várható. Sőt, gyakran az én ütésemből következik, hogy milyen válasz jön rá. Persze fordítva, minél képzetlenebb az illető, gyakran annál kevésbé kiszámítható, annál kevésbé következtethető a "felvezetésből" a végeredmény. Ha ráadásul ez az "irregularitás" sok évtizedes rutinban stílussá, nagyfokú labdabiztonsággá kristályosodik, akkor számomra igazán nehéz feladatot jelent az ilyen ellenfél legyőzése.
A fentieken túlmenően van még ráadásul egy olyan plusz faktor is a dologban, ami számomra (és még sok más versenyzőnek is) különös nehézséget okoz: ez pedig az ütők, ütőborítások sokfélesége, és az ebből következő nehezen kiszámíthatóság. Ez a jelenség semmilyen más ütős sportban nincs meg. Vannak táadó szoftok, védekező szoftok, ún. "anti top spin" borítások, vannak szemcsés felületűek, vékony és vastag szivaccsal rendelkezőek, ráadásul ezek a különböző ütőfákon más és más módon viselkednek. Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát közöttük!
A legtöbbhöz többé-kevésbé könnyen lehet alkalmazkodni. Az ember ütöget egy kicsit a soros ellenfelével, különböző ütésfajtáknál megtapasztalja a visszaérkező labdák jellegzetességeit, hozzáigazítja a mozdulatait, az ütések kívánt erősségét, szögét. Van azonban néhány olyan borítás, amihez nekem különösen nehéz alkalmazkodnom: az antihoz és a szemcséhez. Az ilyen borítást használó játékosoknál az a gyakori, hogy eltérő a két oldal, pl. az egyik oldalon szoft vékony szivaccsal, a másikon szemcse. Vagy az egyik oldalon anti, a másikon szemcse. Mindegyik (számomra) közös lényege, hogy nagyon máshogyan kell ellenük játszani, mint ahogyan én tudok, illetve szeretek. Az ehhez való alkalmazkodás nem leshető el a televízióból. Önmagában nyilván mindegyikhez hozzá lehetne szokni némi gyakorlással. Ennek két fő akadálya van: 1.) a mi egyesületünkben nem igen vannak ilyen ütőt használó játékosok, akik meg vannak, azok nem nagyon állnak le velem játszani; 2.) nem is nagyon szeretek ilyen játékossal gyakorolni, az a játék, amit ezek ellen kell alkalmazni, az nem élvezetes számomra. Gyakran forgatják is az ütőjüket ezek a sportolók, ezek váltogatásához igen nehéz alkalmazkodni, így nem elég csak a helyzetre, a labdára, a mozdulatra koncentrálni, hanem még azt is erősen figyelni kell, melyik oldalával ütötte meg a labdát az ellenfél. Ugyanaz a mozdulat a kétféle borításról egészen más labdát eredményez.
Ilyen játékossal játsszván sokszor igazi tehetetlen düh ébred bennem, ami azután persze teljesen meghiúsít minden alkalmazkodást, gondolkodást, elveszi a nyerés legkisebb esélyét is. Ráadásul ezek a játékosok kívülről nézve gyakran tűnnek gyenge képességűnek, csúnya, képzetlen mozgásúnak, az első benyomások alapján hajlamos vagyok lebecsülni őket, amikor aztán egyre-másra rontom el a látszólag egyszerű labdákat, akkor jön egyfelől a düh, másfelől az önbizalom porba hullása, teljes elbizonytalanodás. Így meg nem lehet nyerni.
Néha sikerül olyan lelki állapotot kialakítani magamban, amikor szeretem ezeket az ellenfeleket is, ilyenkor egy kicsit jobban megy a dolog, de sajna nagyon illékony ez.
A ping-ponghoz a fentebb leírtak miattt nagyon magas figyelmi aktivációs szint kell, ezt ezen játékosok ellen egy-egy labdameneten belül is sokáig fenn kell tartani, ami nagyon nehéz, fárasztó. Olyan állapotot kell fenntartani magamban, ami nem jó, nem szerez örömöt.
Mivel az ellenfeleket nem válogathatom meg, a feladat az, hogy legyőzzem magamban a velük kapcsolatos rossz érzéseket. Hogy örömöt találjak ebben a másfajta asztaliteniszben is. Ennek is megvan a maga gazdagsága, csak nem abban merül ki, hogy egy jó nagyot pörgetek, oszt kész, hanem hogy sokszor teszem-veszem ide-oda a labdát, variálom a helyezést, a mélységet, az erősséget, a falsot. Ehhez lassabban kell játszani kézzel, lábbal és fejben meg gyorsabban.
És persze nem elkerülni, hanem keresni kell az ilyen játék lehetőségét.
